palyabea

- Hány év van köztetek?
- Másfél, én vagyok a fiatalabb.
- Többnek gondoltam, erősen a nővérednek tűnt az előbb a színpadon köztetek zajló beszélgetés alatt.
- Igen? Talán annak köszönhető, hogy általában olyan kérdéseket próbálunk föltenni egymásnak, ami fontos pontokra megy, és talán ezt én kicsit többször veszem igénybe a Beától, mint ő tőlem.
- Azért, mert ő nehezebben viseli?
- Szerintem tőlem nem. Inkább azért, mert neki ebben nagyobb rutinja van.
- '98 óta ismeritek egymást. Mik az első emlékeid róla?
- Megijedtem tőle. Nekem nagyon bizarr volt, és iszonyatosan sok. Most sem kevés, de mostanra ezt már szeretem benne. Akkor olyan volt, mint egy megszelídítetlen vadló - dőlt a Bea mindenhonnan és mindenhova. Igaz, hogy az első perctől bírtuk egymást, de én féltem tőle. Azt gondoltam róla, hogy egy furcsa, bolond lány, aki néha elviselhetetlen, a színpadi jelenlétével pedig egyáltalán nem tudtam mit kezdeni. Ha azt mondják akkor, hogy a Palya Beával ilyen közeli kapcsolatban leszek, azt mondtam volna, hogy ez egy hülyeség, soha a büdös életben ezzel a nővel! Aztán mind a ketten változtunk. Bea személyiségét és a zeneiségét is nagyon-nagyon tudatosan építi, folyamatosan lép valamerre - leginkább talán előre -, megtanulta a "sokat" egy mederbe terelni, így most már az a nagy tehetség és az az érzelmi és intellektuális muníció, ami benne van, az nem dől ki kontrollálatlanul. Napról napra érzem rajta a változást és a fejlődést, amit nagyon-nagyon ritkán tapasztalok másoknál.

- A színpadon miben változott? Jobban figyel rátok?
- Egyrészt igen, jobban irányítja a közönség és a zenésztársak figyelmét, illetve a zenei teljesítményben: koncertről koncertre egyre jobban énekel. Persze ez függ a tapasztalatoktól és az érettségtől is, de technikailag is jobb. Azt pedig nagyon élvezem, hogy Bea az improvizácóban mit fejlődik.
- Abban nem volt jó?
- Sokkal egysíkúbban, zártabban improvizált.
- Nagyon sok mindent tudtok egymásról. Ennek föltétlenül így kell lennie, hogy jó zene szülessen?
- Nem, de nekem erre van igényem. Élvezem, ha a turnébuszban mély és fontos dolgokról beszélgetünk. Beával merünk megnyílni egymásnak.
- Megy hozzád, fölhív, ha baj vagy öröm éri?
- Olyan nincs, hogy csak ezért találkozunk, de sokszor nagyon várjuk már, hogy lássuk egymást és kibeszéljük a dolgokat.
- Mindig rögtön megvan a közös hang?
- Általában, de ha nem találkozik rögtön, mert például én feszültebb vagyok, akkor megvárja, míg eljutok odáig, hogy mondjam. Tud háttérbe vonulni. Vitatkozni szoktunk zenéről és más dolgokról is. Van visszatérő téma, például hogy az embernek mennyire kell tisztában lenni az őt körülvevő világgal politikailag, társadalmilag. Bea szeretné minél távolabb tartani magát, én ellenben abban nőttem fel, hogy a közéleti tájékozottság a felelős értelmiségi lét része.Veszekedni nem nagyon szoktunk - én nem igazán szeretek, pedig valószínűleg többet kellene -, de persze vannak hullámvölgyek köztünk is. Legutóbbi ilyen most télen volt, egy duóturnén voltunk. A kilencven százaléka nagyon jól ment, de volt egy este, mikor nagyon keményen összevesztünk az autóban, és mivel külön szálláson laktunk, Beát kiraktuk a barátnőjénél, én meg fortyoghattam tovább magamban. Tele voltam kérdéssel, és nagyon bántott, hogy nem tudtuk feloldani a feszültséget kettőnk között. Valószínűleg Bea is így lehetett ezzel, mert fél óra múlva már hívtuk egymást és hallottam a hangján, hogy ő is nagyon megkönnyebbült a békülésünk után. Ezzel is mélyült a kapcsolatunk, a mai napig örülök neki, hogy megtörtént.

Vagyunk azóta sülve-főve, kívül-belül, vagyunk hangosak, halkak, vihogós hülye picsák és mindenhez tudatalattit rendelő mélylila harisnyák. De AZ nem történt meg. Közeledtünk, közeledtünk, hallgattam a CD-it, de sosem engedtem tovább. Lett volna rá sok lehetőség, de valamiért nem akartam. Az ember tartogatja magát a pillanatnak. Nem kerestem ezt, de tudtam, hogy meg fog történni. Vártam is meg nem is, jó volt az ismeretlenre vágyni. Éreztem, hogy jön felém, de én még nem tudtam beengedni, bármennyire is vonzott. Például három napja is megtörténhetett volna Nagyvázsonyban. Ízlelgettem, de kértem belőle mégsem, nem voltam még rá fölkészülve.
Ma nagyon összevesztünk. Még sosem veszekedtünk, nehéz volt, kemény, egymásnak feszülős, de nagyon kellett. Ölelve kérni bocsánatot egymástól - simán megérte. Nagyon unalmas lehet sosem veszekedni, vitatkozni, legyen szó akár munka-, akár pár- vagy bármi más típusú kapcsolatról. Elbukni azt a sok finom békülést... - ezt már biztosan kimutatták a brit tudósok is.
Nem terveztük az estét. De megtörtént. Hirtelen ötlet volt, hogy menjek vele az öcsi Kőfejtőbe, de egy pillanatig nem haboztam. És igen, megtörtént az, ami igazából akár már az előtt megtörténhetett volna, hogy megismertük egymás. Az, hogy életemben először láttam Beát a színpadon énekelni. Elvesztettem az énekesBea-szüzességemet.
Nem tudom, hogy milyen volt a koncert, nem értek hozzá. Kritikus vagyok Beával, Kapolcs felé mondtam is neki az autóban, hogy nem fogok bálványimádó postokat írni, de ez szerencsére nem is elvárás, sőt. Azt tudom csak, hogy én milyennek láttam a barátnőmet és azt, hogy hogy éreztem magamat közben. Az énekesBea nem volt másmilyen, mint a barátnőBea, nem volt rajta álarc, maszk, máz - illetve csak pont annyira, ahogy a mindennapokban is néha. Mikor például az Elérhetetlen férfit énekelte, az kifejezetten nem tetszett. A legnagyobb sikert aratta vele, nekem mégis akkor volt a legtávolibb, azt éreztem, hogy nem rakja bele magát, valószínűleg azért, mert már a hócipője televan azzal a számmal, ettől ő és a dal is olyan színes, fröccsöntött műanyag lett. Nem szívből és gyomorból jöttek a hangok, nem volt teste a dalnak. Ugyanilyen volt látni, mikor a végén lefújta a kezéről a puszit a közönségnek, akkor a dívát - és örültem, hogy oldalt ülök és nem nekem dobta.
Megmondom őszintén, rosszabbra számítottam. Azt hittem, többet játszik majd és kevesebbet mutat magából. Nem tudom, miért hittem. Talán mert az utolsó lemez borítója jelent meg nekem mindig, amikor színpadra képzeltem. Nagyon jó volt látni, hogy hogy figyelt Dés Andrisra minden másodpercben, aki meg országnyi hátteret, talajt és levegőt biztosított neki. Gyönyörű nézések, mozdulatok, tökéletes összehang volt köztük. Előjött Beából a tarzanlány, a kislány, a csábító nő, a csupaszív, az erőszakos és annyi még - ahogy a hétköznapokban is. Erős volt és esendő.
"Mellesleg" szívbemarkolóan zenéltek, legalábbis az én szívembe markolóan. Megérintett. Fájt. Mélyre hatolt. A végén muszáj volt bemennem a tömegbe a szállingózó közönség közé, hogy kicsit egyedül lehessek. Bea, csináljuk ezt még, jó volt Veled! Ma este 10kor randi a kapolcsi Malomszigeten?

Ma befeszültem. Délben, a kontakttánc-óra után nem jöttem vissza a zenei impróra (Déli Palya-udvar...), és úgy mentem föl a házba a cicához, hogy le sem jövök többet.

Gondoltam, hogy lesz ilyen pillanat. Nagyon nehéz nemet mondani, egy újabb szinten nemet mondani. Az emberek nagyon kedvesek, mindenféle kéréssel jönnek felém. De van, hogy nem bírom befogadni, és azt kell mondanom: nem. NEM. És olyan nehezen hallják meg, csak még egy mondat, csak még egy mondat. Igen, a palyabea az olyan kedves és nyitott, csak a palyabeának is vannak határai.

Hol vannak ezek a határok?
Az egész udvar-project szól a határaim megváltoztatásáról. De nem a "sztár életébe nyerünk bepillantást" a gondolatom emögött. Hanem hogy hadd legyek már én is egy a többi közül, aki csak ember, semmi más, csak épp táncol a porban és lehet hozzá csatlakozni. A palyabeaságra vonatkozó kéréseket (énekeljek itt és ott, írjak meg valamilyen szöveget, vállaljak el ezt vagy azt, interjúznék-e itt és ott) nem tudom most értelmezni. Érzékelem, tudom, hogy ez hogy működik, de ez így most túl nagy adag mindebből.
A Living with Michael Jackson című filmen Jacko elmegy vásárolni. Az emberek a képébe mászva fotózzák, ráugranak, szétszedik. Ő pedig mosolyog, integet, válaszol. Yes, you are very kind. Thank you. God bless you. Nem vagyok Michael Jackson.
palyabea

Innen nézve: 

Bea zaklatott és dühös volt, kiabált, épp hogy a fenébe nem küldött el.
Két napja rengeteget beszélgetünk arról, hogy mikor, hogyan, milyen formában kell nemet mondani. Hogy kell-e, az nem kérdés. Pár napja még azt írta Bea, hogy őt nem zavarja annyira, hogy az emberek mint a legyek a kajára, úgy röpülnek rá. Nehéz lehet szeretetet visszautasítani, de hát azért valahol ezt az egészet mégis ő akarta. És élvezi is - egy darabig. "Készíthetek egy fotót Veled és a két macimmal?" - az már tényleg elég szürreális volt, mikor ez tegnap a koncert után elhangzott egy nő szájából. Tízből kilenc végtelenül kedvesen kér számára apróságokat (amik azért rendesen összeadódnak), mások meg kritikátlan kérésekkel jönnek. Még mi sem tudhatjuk, akik vele dolgozunk, hogy milyen kemény lehet tíz napig folyamatosan kitéve lenni ennek. Beszélgettünk róla, hogy hogyan tudok segíteni, abban maradtunk, hogy megpróbálok piros fürdőruhás Bay Watch-lányhoz méltóan bevetődni a cápák közé és kimenteni őt a hajánál fogva. Csakhogy nehéz kívülről meglátni, megérezni, hogy mikor úszik még szívesen, és mikor van az a pont, mikor fulladozni kezd. Nem látok a víz alá, nem tudom, hogy rágják-e már a lábát a ragadozók vagy még csak gyönyörködik bennük.

Ma megpróbálkoztam kimenteni - rémesen sikerült. A részletek lényegtelenek, mert ezer van belőlük, egyszer itt, máskor ott a pont. "Gyorsvonat jár át az állomáson, a vágány mellett kérem vigyázzanak!" Hát, bármennyire vigyáztunk, átment a vonat a Palya-udvar stábjának tagjain. Feküdtünk kicsit a vérünkben dagonyázva, aztán csak mondtuk, mondtuk, mondtuk, és jobban lettünk, mint új korunkban.

Bea később azt bánta, hogy pont rám öntötte az egészet, aki szerinte a legkevésbé érdemlem. Én örülök neki*. Én is anyukámmal vagyok mindig a legbunkóbb, mert - bármennyire is gáz ez - azokkal engedjük el magunkat legjobban (pozitív és negatív irányban egyaránt), akikkel a legnagyobb biztonságban vagyunk.

ps.: Igen, én is érzem, hogy kicsit sovány vigasz az adott pillanatban a sértett félnek, de kicsivel később már jobb, mint egy Xanax.

*mostmár

Hangosbeszélő Gryllus Dániellel.

Tóth Evelyn és Kardos Dániel.