Éjfél körül érkeztünk meg Csanádra. Mama a szokásos hosszú-rövid szótagos, elölhangsúlyos kántálással szaladt ki elénk a gangra: "Drága-lánya-mamának!". Tata pálinkával kínálta apámat és anyámat. Hogy vagytok fiam.



Leült a viaszkosvászon-terítővel fedett asztalhoz, gyönyörű, koromfekete színű inas-izmos alkarján felgyűrve az ing ujja. Töltött a kispoharakba. Felkönyökölt az asztalra. Lassan mozgott. Gyönyörű sötét arca, hatalmas orra, erős, kiugró arccsontja rajzolata a hímzett falvédő előtt ("Ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát...") szinte festményszerűnek tűnt nekem. A kakukkos óra ritmikus zaját az ágyterítők, fonott szőnyegek puhára nyelték, az alacsony plafonú, hagymaillatú, sárga fényű konyhába annyi bensőséges melegség, meghatódottság szorult be egy pillanat alatt, itthon volt megint anyám, az otthonában, ami annyira nagyon hiányzott neki.

Tatám a fejét egy pillanatra óriási kérges tenyerébe fektette. Rám nézett a nagy fekete szemével. Énekeljé tatádnak valamit fiam. Én felkelék jó regvel hajnalba... kezdem. És tatám füle, az amúgy is nagy, puha cimpás füle (aminek a cimpáját legszívesebben azonnal gyurkászni vagy rágcsálni kezdené az ember...), mintha elkezdett volna megnyúlni, kicsigyerek-nézetből még nagyobbnak tűnt, csak azt a nagy fület láttam hát, ahogy "hegyezi", ahogy minden hangomat a fülkagylójába gyűjtve magába tereli.

Aztán nagy dörgedelmes hangon azt mondja (csak úgy hasítottak a szavai a levegőbe, kicsit furcsa, romános-cigányos akcentussal hangsúlyozott, de hangos, határozottak a szavak): "jó van fiam, ez nagyon szép vót"! Odafordul anyámékhoz, két kezét fölemeli, az ég felé rázza: "Meglátjátok, ott fog ez énekölni a tévébe fiam, én mondom nektek, úgy igaz!"

Tatám, Sztáncs Lázár gyönyörűen énekelt, olyan erő volt a hangjában! Minden falusi ünnepen azt kérték, a Lázi énekeljen. (A nótája ez volt: Elvágtam az ujjam, jaj de fáj... ha anyám énekelte, rászólt néha, "Lassan, fiam, lassan!".) Bőgős volt a helyi cigányzenekarban, ha nem épp a határban dolgozott.
Élete utolsó napjaiban meglátogattam, negyvenöt kilóra soványodva feküdt a kórházi ágyon. A zenéről, a zenekarról, a lakodalmakról kérdezgettem. A kis darab, összeaszott test kiragyogott, a szemében megjelent valami sugár, fölült az ágyon, és mesélt, mesélt...
Már nagyott hallott, hallókészüléke is volt, azt mondta, hogy amikor a padláson gyűjtötte a pelyvát, azt megmászta az egér, ő meg azt beszippantotta, és attól lett gyulladt a füle, meg mindene.

Alig bírt már inteni nekünk, amikor kifelé mentünk a kórteremből. Szia Tatám.

palyabea