Más rezgések vannak most itt. A kis családom, Vivi, Jeremy és a kis Emanuel elmentek, nyomuk sincs, a számomra legkedvesebb felirat a parton, a piros írott betűs "La Calenda" leragasztva fekete szikszalaggal. Februárban, amikor legutoljára voltam itt, náluk gyűltünk össze, kisbaba, nyelvlecke, én, az amerikai Jason, a német Nadine és a házigazda nyelvzseni Jeremy, írogattunk a füzeteinkbe négy nyelven. És persze nevettünk, ettünk, táncoltunk, sztoriztunk mindent csináltunk, amit egy normális újdonsült zipolitei közösség csinál.




Sunset en La calenda, Margarita koktél, égi szín-játék, minden nap így ment ez.
Hector, a La Lyobaan tulajdonosa fogta magát, és az ötvenedik születésnapja előtt egy hónappal meghalt, két hét alatt vitte el a betegség. Pedig ő volt az egyik, aki mondta, menjek hozzá feleségül, rakott aloe verát minden nap a halálközeli balesetem után a lábsebeimre, és mondta, hát igen, ha szaladsz a tenger felé mohón, visszakap, ha finoman mész bele, nem bánt. A tengernél született, a hamvai is a tengerben vannak, itt, Zipolitén.
Más rezgések vannak itt Zipolitén. Mert más rezgések vannak bennem. Eddig - háromszor voltam már itt korábban - mindig megváltást keresve jöttem el otthonról, valami nagy terhet kellett leraknom, és ordítva-síkítva rohantam a hullámok közé: szabad vagyok! Szabadultam menedzsertől, kiadótól, túlhordott kapcsolataimtól, lényegében saját magamtól. A parton is futva mentem.
Most nyugodtan sétálok, a hullámokba is ritkábban megyek, akkor is inkább simulok. Nincs nagy teher, amit idehoztam, most szabadabb vagyok már. Nincs sikítás, nincs nagy kilengés. Jógázom. Csend van most, és finom izgalom, hogy mi jön majd ezután.