Tegnap bementem egy templomba énekelni, ez olyan kicsinyke, alig-templom, vagy tizenkétszer hat méteres, néhány fapad meg sok-sok síró Jézuska van benne, lila és fehér lufisorral körülvéve, az oltáron rikítókék művirág, aminek hosszan-szépen meg van csinálva a futója is, a zöld folyondáros levelei.



Nem hiszek a Jézuskákban. De szelíd elfogadással szemlélem azokat, akiknek a szeretésre a műanyag Jézuska a szimbólum. Amúgy is imádom a giccset, és itt Mexikóban aztán tobzódhatok benne. Mikor legutoljára itt voltam, a falubulin - mint Bagon a búcsú, András napon, november 30-án jöttek a búcsúsok, fölállították a céllövöldét meg ringispilt, és jött a sok csecsebecse és csacsogás és neonzöld-rózsaszín kavalkád... -, műanyag, hihetetlen fantáziával festett malacok voltak egy sorba pakolva, de vagy kétszáz, a következő sorban alatta voltak a Jézuskák, volt élő és halott Jézuska, glóriás és töviskoszorús, síró és csak simán előrehajtott fejű, imádkozó, mindenféle színben, állati jól nézett ki a malacos sorral egybefolyva. Nesze neked, Eliade.
A szent és a profán. Mexikóban valahogy minden olyan pofátlanul profán, és mégis szentté egyesül. Az a kis templom is, a maga giccsparádéjával hozta nekem tegnap a rengeteg szent hely hangulatát, amit a világban mindenfelé teleénekeltem. Nem is a templomi koncertekre vagy az ihletett koncerttermekre gondolok itt, hanem inkább a spontán rátalálás alkalmaira, amikor már nagyon kellett az éneklés, mert valahol hosszabban voltam, és elbizonytalanodtam abban, ki is vagyok én. Csak a hangom tudott visszavinni igazán magamba. Templomról templomra jártam Párizsban, énekeltem valamit, hallgattam, hogy melyik térszelet hogy szól, merre viszi a hangot. Vagy a bolgár hegyekben megindultam, mondták a szerzetesek, csak menjek, amíg nem találok valamit, és akkor naplementekor fehér kis építményt láttam, az oltár egy forrás, effölé építtették a kis kápolnát, ami fölé védelmezőn egy óriási fa hajolt.
Tegnap is kellett már valami. Csak úgy hangokat adtam ki, volt egy kicsi visszhang, háttérben tengerzúgás, aztán dalok jutottak eszembe, népdalok, a fotelos koncert dalai, és csak élveztem a kiénekelt szavakat, hangokat, hogy a rezgés kívülről és belülről is csiklandoz, ölel, átjár, megtölt.


Kész van a quesadillas, szólt rám Chato, karján egy bogárszemű kislányka, disculpa, mondja, nem, nem zavarsz, mondom, jövök már. A kis parti bodegában tévé, megy a meccs, (Azték Kupa), fehér műanyag székek, neonfény, fiatal fiúk sörrel. Otthonos valahogy.


- Énekelsz majd megint? - kérdi. - Nem, nem hiszem, talán majd pénteken a Providenciában. - Sokan kérdezik pedig - mondja -, láttak téged sétálgatni, és akarnak újra hallani.
Aztán még beszélgetünk erről-arról. Meséli, a tenger kijött szeptember végén, vagy tíz méterrel kijebb volt a part vonala, mosta az építmények alját. Még most is ott vannak a homokzsákok. És hozta a sok szemetet. Műanyag flakonok körülnőve kagylókkal, régi, moszattal benőtt vasak, tele volt szeméttel az egész part.

Adele is mondta a szemközti kis helyről, el mar estaba muy feo, nagyon csúnya volt. Mar de fondo, mondja Chito, nézd meg a neten, egy jelenség, az egyik hullám után azonnal jön a másik, összeérnek, gyorsan haladnak, a mélyből felhozzák, ami ott van és nem odavaló, és a végén kidobja magát egy nagy hullám.
Mintha hányna a tenger, tisztítja magát. Ja, szegénynek elrontják a gyomrát folyton. De jó, hogy én csak októberben jöttem...