1.
Mindjárt vízre szállok.
Ring az óriási komp a tengeren, még kiláncolva várja, hogy nekiiramodjon. Az autókat fogadó vaslemez a part beton talapzatához csiszolódik a víz ringatózásától, oda és vissza, dó és lá, következetesen ez a kicsiszatolt, élesen sercenő kisterc szól már vagy fél órája, ez a víz és a part akusztikai viszonya. (P'art, vi(zi)szony.)
Erős a szél, finom illatokathoz a víz felől, amelyek aztán összevegyülnek a buszok olajos szagával. De most egy pillanatra csak a kávét érzem az összes szájmirigyemben. Imádom.
Elhagyom a várost memsokára. Nem beszélnek hozzám házak és autók, az emberek forgataga sem. Üres tereket akarok, eget, vizet, szelet, kéket és zöldet, sziklát és füvet és fát. Van két falu a világban, ahol otthon vagyok, és ahol az alapvető belső változásaim zajlanak: Zipolite Mexikóban, és Vrboska Horvátországban. A harmadik falu pedig szintén az alapvető változásaimhoz kötődik, mert ott nőttem fel: Bag. Ha kimondom, jön azonnal a júniusi buja táj látványa, a fenyőerdő friss illata eső után. Csibi kutya, Rózsi malac. A végtelenül hosszú délutánok az akácfák alatt, amikor ráértem - és mertem - unatkozni, a szőlőlevél mattfényű hátára rózsatüskével Doktor Bubót és Ursulát karcolni ( a csokispapírról másoltam), vagy naplementekor a ribizlibokor és a diófa közé elbújva a nedves homokból bábeltornya-szobrot faragni. A szeméttelepen talált kivénhedt ágy rugóit madzaggal a talpamra erősítve csináltam nyúlcipőt (úgy nevettem, majd meghaltam), Morzsi kutyám fülire piros szalagot kötöttem, kiskutyám, ma becopfozlak, masnisra, hogy szép legyél.
Egyszer, amikor még egyetemista voltam és érdekelt a városi szalonélet, elszaladtam előadás után a Királyi Pál utcába, ott volt a Jeles. És megkérdezték tőle, van-e értelme ilyen szalonokat csinálni. Azt mondta, persze, csak nem őt kell meghívni. Aztán elővett egy könyvet, és búcsúzóul felolvasta azt, hogy Ottlik mit írt Rómáról. Hogy ugyanolyan, mint Kecskemét, színes, cifra tornyok itt és ott, nem is kell elmenni, érdektelen... Volt a szövegben valami - nekem akkor nagyon rosszul eső - gúny, kiábrándultság. Nagyon haragudtam Jelesre. Az én imádott Ottlikomtól pont ezt a pár mondatot tudja kiválasztani, mikor ott van Márta, és a két kávé a tálcán a halála után is, meg Medve a sárba ejtett sapkájával és jófajta fásultságával, meg a ki szavatol a lady biztonságáért, és annyi minden más... mért pont ezt kellett...
És akkor lassan rájöttem, hogy a lisszaboni lovasszobor pont ugyanolyan unalmas nekem, mint a Hősök terén bármelyik, hogy bárhol vagyok a világban, egyik ház, akár a másik, a tér és idő és a civilizált élet dolgai ugyanolyan szomorú tagoltságban, egymástól való elhatároltságban léteznek, repterek és pályaudvarok, emberáradat, én is csak jövök és megyek, mindegy. (A teremtés bármilyen széles, ólnál is szűkösebb...). Andrásom, Gézám, Jánosom, tényleg így van ez.
Vrboskán és Zipolitén, csakúgy mint Bagon, időtlen-tértelen minden. (Gyerek vagyok, felnőtt, de mégis gyerek. Egyben mindennel.)
Vrboskára tartok most. Indul a komp.
2.
Azért kell a tengernél lennem, hogy elhiggyem, minden jól van, ahogy van. Ha lábam alatt a homok liszfinom, ha a víz kéken villog, és fehér habot ont, akkor könnyebb nem előre- és hátra-, ki- és be-, alá- és fölé- és melléoszcillálni, hanem helyben maradni, benne-lenni, itt és most.
Jönnöm kellett megint.
Mostanában az érzésekkel, érzékeléssel, gondolatokkal megrakott, testté-lett húsvér formám ellepett, teret, időt, fájdalmat, gyönyört akar magának. Szeretem ezt a magam. Máskülönben mi kergetne szerelembe, zenébe, férfi és gyerek felé...
Most mégis kicsit visszahúzódom. (Tűzre víz.)
Hogy aztán lázasan pulzálva újra onnan folytassam, ahol abbahagytam...
3.
Sanyika, Damaszkusz óta megint csak te jársz a fejemben. Bolond Istók, Bolond Sanyika, már megint bosszantasz, mélyen felzaklatsz. Csak ezen rágódom. Megint vívnom kell veled. Nem volt elég harc annak idején az Erzsivel? Aztán végre ott is csak meggyőztelek, hiszed vagy nem, énnekem mindegy, de én innen úgy látom, megértetted, miért ágálok. (Hányszor mondjam még, jaj, nincs olyan, hogy túl valaki sok... egy, csak egy mértékegységnyi bátorsággal kell több, s beindulnak körülöttem az alkímiai folyamatok, minden elolvad...) Persze nem jutottam még a végére, de egy biztos: énekelek tovább, az öreg báró sem szegte szárnyamat, azon kívül sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám. Le hát az unalmas és féltékeny öreg bárókkal, s azokkal, akik a kínt választják, a maguk-építette börtönt.
Na most akkor. Miért nem lehet, mongyad már meg, ugyan miért nem lehet Istók és Kőlánya tündér együtt?! Egyszer végre tudnál olyat írni, hogy ne csak az ideák szintjén legyen jó, hanem húsvérben is? Persze, mi itt csak árnyékai, barlanghasonlat, stb. Nem, nem akarom én rajtad számonkérni a romantikus füzeteket, kényszeredett szüzességükben vergődő negyvenes nőknek, akik a füzet színes borítófotójával (karcsú nő fittnessruhában távolba merevedő férfi karjában), meg a történet boldog végével elégülnek ki - ha már másképp nem.
De hát a faszom tele van azzal, hogy elhagyok, elmegyek, a tengernél egyedül mosom szennyesemet. Sosem voltam egy Ágnes asszony, ez most csak véletlenül jött ki így. Annyi azért van belőle, hogy hát fáj, meg keserű meg minden. De a mártírnők búja nem enyém. Én alapvetően esélytelen vagyok a boldogtalanságra. Kéj, kéj, élet, élet, evés-ivás-ölelés, vágy, vágy, vááááááááágy. Hosszas munka után a hedonizmusom végérvényesen átjárja a vegetatív szintjeimet is, nem kell semmit elemelni, én már a csirkecomb-krumplipürével-lilakáposzával-tól is elélvezek, vagy attól, ha mozdítom a csípőm táncra, you wanna be startin somethin'...
De ez a túl későn jöttünk, túl korán megyünk, mégiscsak elég már. Hogy amikor Kőlánya rádérne, te akkor épp az illemhely-ajtóra festendő duplanullákkal, a patkányokkal és egerekkel és záport jelző berregő-kattogó esernyőnyelekkel vagy elfoglalva. Ő jön és ott van és néz téged, te meg alig veszed észre, hogy nálad jár. És a nagykalapú erdésznével hetyegsz, pedig nem is jó neked, de mégis...
Pedig emlékezz már vissza, világ bolondja, hogy Kőlányával szavak nélkül tudtál beszélgetni, a zsebedbe bújt, s énekelt neked... Nem emlékszel? Téged választott szerelmének!
Értem én, a végén bebújik a melledbe, a szíved köré (mikor az ítéletidőben feláldozzátok őt és szétdaraboljátok)...
De én most azt akarom, hogy félre a költőivel, félre az elvonttal, itt és most vedd észre a szerelmet, egyesítsd az égit a földivel, a nőit a férfivel, nőstényt a hímmel, Sanyikám, ilyen mesét írjál már nekem, most az egyszer.
Írjad meg nekem. Szépre. De semmi elkerülés, semmi bénázás, semmi tragikus egymásra-nem-találás.
Amúgy meg nyugodjál már meg, még egy hepiendben is rengeteg a fájdalom, például az alapvető fájdalom az benne, hogy utána együtt kell maradni, ami legalább ugyanolyan nehéz, mint az egyesülés előtti kínok, hiszen akkor hol a hiány, a mindent mozgató hiány.
De ezzel együtt, sokkal jobb tán a kettőnek a közös kínja, mint az egyedülös kínlódás...
Tudod úgyis, hogy értelek én egészbe, csak most van ilyen, hogy részeket ragadok ki, s beszélek neked össze ennyi hülyeséget.
Egész egyszerű dologról van itt szó. Ha most Dongót idézném, (drága bolond dudásom), ő azt mondaná, hogy biztos a gyerekért verdesem a seggem a földhöz. (Nem így mondaná...)
Szerintem meg nem. Még nem. De elfáradtam kicsit, ez biztos.
Itt most még "csak" férfiért nyígok.
Apám és volt szerelmeim kínjait nem cipelném tovább. (Akkor fölkel Ea Isten, emeli fejét, szól fennszóval: "Férfit alkotok, harcost teremtek. Uddusu-namirt, a győzhetetlent...")
Jó, akkor játszuk azt, hogy én vagyok Ea, és teremtek férfit. Szilárdat, készségeset, biztosat és otthonosat. Mint aki a nőnek tetszeni kíván.
Összeolvadni vágyom.
Utolsó kommentek