palyabea

Kiálló sziklacsúcs. Follow Ricardo - mondja Byron, a kedves tengerész barátom, vicces mexikói akcentusáva. Ricardo ugrik a hajóról, mi utána, felmászunk a sziklára szépen sorban. Lenézek, á, ezt nem merem. No passa nada, semmi baj, itt vagyok, fogom  a kezed, ugrunk együtt, meg tudok csinálni, piensa siempre positivo, mondja Ricardo. Nagyon féltem. A pillanat, ahogy a lábam elhagyja sziklát... Paula (imádom, svéd pszicológus, írónő) meg azt mondta, neki a félelem akkor jött, mikor már elugrott, azt érezte, sosem ér a vízbe, olyan hosszú a lebegő szakasz. Nekem az elugrás volt nehéz. Adrenalin föl, dobog a szívem. Mit hagyok hátra. 

Snorkeling, mesébe illően lehetetlen-ragyogó színű halak. Kókuszlé szívószállal, sikamlós témák, egyre hangosabb röhögés. Beszaladunk a vízbe, és ott már annyira nevetünk, Jennifer fulladozik, nem bírjuk abbahagyi. 

Mondom nekik, az életre nekem lett egy kis szerény metaforám, Marokkóban ülve az óceán partján azt találtam ki, hogy én Isten farkán ülök. 

(A Nádasnak az Isten tenyerén ülünk az Emlékiratok könyvéből, azt hiszem azon gondolkodhattam előtte, mielőtt a kép jött.)

Szóval ott ülök, feltölt és átjár, thanks God, it's great, you are the best. Na ezzel eljátszadoztunk még egy darabig, majd rátérünk a sex toy témára és egyéb finomságokra.

Ja, jópár hete itt vagyunk már, testünket jóga és a légzőgyakorlatok járják át, más nem nagyon, rendben is van ez így, de olyan jó volt az állapotjelző bio-kacajainknak, bio-röhögésinknek, bio-sikolyainknak teret és időt adni, a szextémát hosszasan tárgyalni, nők egymás közt, ja, az isteni. Isteni, véget nem érő.

Ma telihold van. 

Nem hiszek a Jézuskákban. De szelíd elfogadással szemlélem azokat, akiknek a szeretésre a műanyag Jézuska a szimbólum. Amúgy is imádom a giccset, és itt Mexikóban aztán tobzódhatok benne. Mikor legutoljára itt voltam, a falubulin - mint Bagon a búcsú, András napon, november 30-án jöttek a búcsúsok, fölállították a céllövöldét meg ringispilt, és jött a sok csecsebecse és csacsogás és neonzöld-rózsaszín kavalkád... -, műanyag, hihetetlen fantáziával festett malacok voltak egy sorba pakolva, de vagy kétszáz, a következő sorban alatta voltak a Jézuskák, volt élő és halott Jézuska, glóriás és töviskoszorús, síró és csak simán előrehajtott fejű, imádkozó, mindenféle színben, állati jól nézett ki a malacos sorral egybefolyva. Nesze neked, Eliade.
A szent és a profán. Mexikóban valahogy minden olyan pofátlanul profán, és mégis szentté egyesül. Az a kis templom is, a maga giccsparádéjával hozta nekem tegnap a rengeteg szent hely hangulatát, amit a világban mindenfelé teleénekeltem. Nem is a templomi koncertekre vagy az ihletett koncerttermekre gondolok itt, hanem inkább a spontán rátalálás alkalmaira, amikor már nagyon kellett az éneklés, mert valahol hosszabban voltam, és elbizonytalanodtam abban, ki is vagyok én. Csak a hangom tudott visszavinni igazán magamba. Templomról templomra jártam Párizsban, énekeltem valamit, hallgattam, hogy melyik térszelet hogy szól, merre viszi a hangot. Vagy a bolgár hegyekben megindultam, mondták a szerzetesek, csak menjek, amíg nem találok valamit, és akkor naplementekor fehér kis építményt láttam, az oltár egy forrás, effölé építtették a kis kápolnát, ami fölé védelmezőn egy óriási fa hajolt.
Tegnap is kellett már valami. Csak úgy hangokat adtam ki, volt egy kicsi visszhang, háttérben tengerzúgás, aztán dalok jutottak eszembe, népdalok, a fotelos koncert dalai, és csak élveztem a kiénekelt szavakat, hangokat, hogy a rezgés kívülről és belülről is csiklandoz, ölel, átjár, megtölt.

Kész van a quesadillas, szólt rám Chato, karján egy bogárszemű kislányka, disculpa, mondja, nem, nem zavarsz, mondom, jövök már. A kis parti bodegában tévé, megy a meccs, (Azték Kupa), fehér műanyag székek, neonfény, fiatal fiúk sörrel. Otthonos valahogy.

- Énekelsz majd megint? - kérdi. - Nem, nem hiszem, talán majd pénteken a Providenciában. - Sokan kérdezik pedig - mondja -, láttak téged sétálgatni, és akarnak újra hallani.
Aztán még beszélgetünk erről-arról. Meséli, a tenger kijött szeptember végén, vagy tíz méterrel kijebb volt a part vonala, mosta az építmények alját. Még most is ott vannak a homokzsákok. És hozta a sok szemetet. Műanyag flakonok körülnőve kagylókkal, régi, moszattal benőtt vasak, tele volt szeméttel az egész part.

Adele is mondta a szemközti kis helyről, el mar estaba muy feo, nagyon csúnya volt. Mar de fondo, mondja Chito, nézd meg a neten, egy jelenség, az egyik hullám után azonnal jön a másik, összeérnek, gyorsan haladnak, a mélyből felhozzák, ami ott van és nem odavaló, és a végén kidobja magát egy nagy hullám.
Mintha hányna a tenger, tisztítja magát. Ja, szegénynek elrontják a gyomrát folyton. De jó, hogy én csak októberben jöttem...

Már akkor nagyon "szép" volt, tudom, furcsa most ezt leírni, de annyi szépség és melegség kapcsolódott ahhoz, ahogy a barátnőm kirakta a fotót az asztalra és nem mondott semmit. Csak néztem rá és alig hittem el. Szóval szép volt az a kis pötty ott. A kis darab ember is szép volt, mikor először láttam pár hónapos korában. Olyan kis puha volt, szelíd valahogy. (Később is, most is nagyon szelíd, lágyan belesímul a felnőtt nők beszélgetéseibe, rajzol, időnként odajön, megsímogat...) Aztán már járt, gügyögött, és szinte azonnal énekelt is. Az Álom-álom kitalálom egy időben a kedvence volt, az ottani dalokat kívülről tudta, és mindig az adott ünnepkörnek megfelelően improvizált a dallamokra új szöveget, Jézuskáról, Máriáról, kisnyusziról. A Mamo csitté kezdetű indiai dalra, ami a maga bengáli nyelvén amúgy is egy kedves halanzsának tűnhet a magyar fülnek, írt ő másik szöveget, úgy kezdte, hogy Ana kuszté...Aztán sorra vette az össze lemezemet, Ezeregy várost bejártam, ezt sokat énekli otthon például, de akkor aztán díszítésekkel, minden kis részlettel együtt. A kórusiskolába úgy vették fel, hogy nem is járt előkészítőre, "na jó, hozza be", és majdhogynem egy jazz-tanszakos felvételi anyagot kérdezhettek tőle, annyira jól ment neki minden. Jól ismer, pedig viszonylag keveset találkozunk, nem tudom, honnan jönnek ezek a megérzései rólam, talán a lemezeken, dalaimon keresztül is sokat vagyunk együtt.
Írtam ezt az állatos bejegyzést magamnak, szülinapomra, skorpióról, bálnáról, cicáról, lepkéről. Az utolsó leütés után küldöm is a blogos barátnőmnek feltöltésre. Erre pár perc múlva átküld nekem Luca anyukája egy rajzot, ezt ő csinálta neked, soklábú cica, KFC (Kis Fekete Cica) Lucától Beának.

Én írok azonnal vissza, mondom, hát hogy lehet, folytatta a sort, állatokat kaptam ajándékba, ő meg rajzolt nekem még egyet.
És elküldöm az írást, hogy lássa az anyukája, miről is van szó. Ó, majd holnap felolvasom neki, írja, de másnap jön egy rajz, és pár mondat:
Lucának még nem volt időm felolvasni az írásodat, de ő ezt rajzolta neked, és ragaszkodott hozzá, hogy küldjem el...

Lepke, katica. Szive van a lepkének.
Csodaország.

Ezt most már jobban értem. Próbálna valaki az én szép, színes, aranyporos szárnyamhoz érni... hehe, próbálták, most meg már nem fogják próbálni, nem hagyom. Ja, és a Macben kitűnő aranyló szemhéjporokat lehet kapni.
De most a festék is félretéve, ruhák is, néhány váltás jógaruha, bikinialsó, ez a divatom Zipolitén. Kajákban sem tobzódom annyit, nincs is nagyon rá idő, meg a közös "menzás" étkezéseknek más a bája, nem pont a gasztronómiai élvezkedés. Kávé, alkohol, hús is most máshol pihennek, nem bennem. Jónéhány érzékemet visszahúztam. Testem nyugodt, erős, hajlékony, a napi sok óra jógától és légzéstől rengeteg új tér nyílt meg benne. A szemlélődés, az állatok megfigyelése viszon olyan adrenalint, örömet ad, na jó, majdnem olyat, mint egy jó szeretkezés, evés, stb. Arra gondoltam, a tengeren és a ragyogáson kívül még állatokat is kaptam mára ajándékba.
Vissza a lepkéhez. Két napja egy kb 30 (!) centiméter szárnyhosszúságú, feketés-szürkés-zöldes pillangó csapódott neki a lámpának, először azt hittem denevér, olyan óriási volt. Szegényke vergődött, hiába hajtottam kifelé, gyújtottam a teraszon villanyt és csináltam a szobában sötétet, nem tudott kimenni, megfogni meg nem mertem. Alvótársam lett hát két napra is, gondoltam, ha a cicácskám nincs itt, majd a lepke vigyáz rám, az is fekete. A körvonalait fejben megrajzoltam, utolsó kép villanyoltás előtt. Csakúgy, mint amikor gyerekéjszakáim előtt az ujjammal körülrajzoltam a jelet a kispárnámon.
Aztán én láttam meg az első bálnát. Most jönnek csak errefelé. Unatkozva ücsörögtem vasárnap a panzió aljában, későn hozzák a kaját, miért itt eszek, mehettem volna sziesztázni inkább... és akkor nagy szökőkút villan viszonylag közel a parthoz, és lassan, nemesen kidomborodik a vízből az óriási, fényes fekete hát.
Szerbusz bálna. (Az állatoknak szerbusszal kell köszönni, szerbusz cica, szerbusz kutya, szerbusz skorpió, szerbusz lepke, és így tovább.)
Ja és hétvégén láttam két csapat delfint is, a hosszú sziklasorról, naplemente előtt, ahonnan akkora darab óceán látszik és olyan magasról, hogy azt lehetne hinni, az egész világ csak óceán, szépen csobbantak ki a vízből, sokan egyszerre, olyan volt a látvány a nagy távolságból, mintha szezámmagot öntenék arra a kék színű, régi indigós papírra.
Ja és van kutya meg cica is sok. Tegnap jógáztunk a parton, nehéz ászanákat, és jött egy kutya, és ő is nyújtózott rendesen, szép hosszúra csinálta magát a nedves homokban, és mosolygott hozzá. Csakúgy, mint a jógatanárunk aprócska kutyája, aki, ha közeldünk hozzá, már emeli is a hásó lábát, eldobja magát, jöhet a hassímogatás. Dog pose. (Jógás poén. Az egyik alappóz neve. Hahaha.)
Ja és a szamár, aki a jógaórákat kíséri... pont jókor jön az iáiá. Például, amikor egy-egy nehezebb pózt kell kitartani, a tanár mondja, "and we breathe" - és jön a szamárhang.
Szerbusz kutya, cica, szamár, skorpió, bálna, delfin, lepke. Mind én vagyok.

Boldog szülinapot.

Sunset en La calenda, Margarita koktél, égi szín-játék, minden nap így ment ez.
Hector, a La Lyobaan tulajdonosa fogta magát, és az ötvenedik születésnapja előtt egy hónappal meghalt, két hét alatt vitte el a betegség. Pedig ő volt az egyik, aki mondta, menjek hozzá feleségül, rakott aloe verát minden nap a halálközeli balesetem után a lábsebeimre, és mondta, hát igen, ha szaladsz a tenger felé mohón, visszakap, ha finoman mész bele, nem bánt. A tengernél született, a hamvai is a tengerben vannak, itt, Zipolitén.
Más rezgések vannak itt Zipolitén. Mert más rezgések vannak bennem. Eddig - háromszor voltam már itt korábban - mindig megváltást keresve jöttem el otthonról, valami nagy terhet kellett leraknom, és ordítva-síkítva rohantam a hullámok közé: szabad vagyok! Szabadultam menedzsertől, kiadótól, túlhordott kapcsolataimtól, lényegében saját magamtól. A parton is futva mentem.
Most nyugodtan sétálok, a hullámokba is ritkábban megyek, akkor is inkább simulok. Nincs nagy teher, amit idehoztam, most szabadabb vagyok már. Nincs sikítás, nincs nagy kilengés. Jógázom. Csend van most, és finom izgalom, hogy mi jön majd ezután.